ayurveda

A fotón látható Krisztus szobor mellett időztem picit, amikor meghallottam valahonnan egy európai örökzöldet, az Örömódát.

Az órámra pillantottam, netán beállították, hogy meg kell szólalnia egészkor vagy félkor, de mivel óra nyolc volt, ez nem jöhetett szóba. Két perc múlva megszólalt a dallam. Egy perc múlva megint. Ekkor kezdett nyugtalanítani, mi lehet ez.

Egy telefon volt.

Bevittem a szálloda portájára, ahol négyen ugrottak körém, négyszer kellett elmondanom, hol találtam, nem akartam felvenni, inkább rájuk bíznám. Élmény volt nézni a felbolydult méhkast, ahogy próbáltak intézkedni, segíteni a kétségbeesetten telefonáló tulajdonosnak.

Hát igen, ha történt valami az utcán vagy bárhol, valami szokatlan, mindenki megnézte, mindenki zsongott. A durrdefektet kapó teherautósofőrt megrohanták vagy harmincan, nem is történt semmi egy félóráig.

Keralában viszont ennyi történt, aki kedvet kapott, vágjon bele. Egy kommentet megerősíthetek: ez a térség jobb és szebb, mint Goa.

Rövid állapotfelmérés és életmódismertetés után megkapjuk végre az Ayurvéda emblematikus masszázsát, amelyik minden egyes prospektuban és minden egyes képen szerepel. Majdnem teljesen meztelenre kellett vetkőzni, egy papír ágyékkötőt kaptam, szinte szumósnak éreztem magam. Jöhetett az olaj a homlokra, alighanem ez a masszázs csúcspontja.

Már vízzel is rendkívül megnyugtató lenne, az olajtól szinte el is aludtam.

Vagy mintha elaludtam volna. Vagy mintha a lélek és a test akkor különvált volna egymástól, hogy aztán újra találkozzon, amikor Tudzsi megveregette a vállam: sir, várja a gőzkamra.

Ekkor állt össze a kép, miért lehet ennyi csillogó hajú embert látni a medenceparton.

A gőzkamrában minimális bezártsági érzésem volt csak, mert Tudzsi, ha nagyon meg akarna viccelni, otthagy a hatvan fokos kalodában, de a masszőr, aki valójában nem is egyszerű masszőr, ha el is ment percekre, nem feledkezett meg rólam. Mindig megkérdezte, jól vagyok-e.

A gőzt alig éreztem, a szauna lényegesen durvább, és persze a lazító olajok még védték testem. Kijöttem belőle, testpásztorom a kezembe nyomott egy zöldszínű krémet, ami olyan volt, mint a régi ultra, és azzal kellett lemosnom a kókuszolajt.

Az adataimat kiértékelték, elmondták, milyen étrendre törekedjek, és felhívták rá a figyelmem, ne egyek estére gyümölcsöt. Tanácstalanságomat látva elmagyarázták, a máj nem annyira hatékony már este a gyümölcsökkel, délelőtt és étkezések közt érdemes fogyasztani. Ennek eleget fogok tenni, és annak is: nem iszom kólát, mert az mindent lemar a belekről.

Egy itt is ismert angol közmondás szerint, ha az ember képes önmagán nevetni, élete végéig jól szórakozhat. Erről megfeledkeztem a délutáni kedélyes buszos utazáson.

160 kilométer várt ránk, azt hittem, lelkileg felkészültem rá. De nem. Erre nem lehetett. Az öt órás nyomasztó, kilátástalan pattogás az úton, a hatos fekvőrendőrön, kikészített. Ezen még csak az sem segített, hogy Galla Zsuzsa nyugtatott, ő is este érkezett korábban, és nagyon nyűgös volt.

India csücskébe, Chowarába mentünk, a legjobb helyre, ahol a tenger morajlását hallottuk a szobában, és csak azért nem láttuk, mert sötét lett.

Minden megviselt, kinyúltam, mint a pulóver, most már jöhetett az a masszázs.

Bara= nagy, egyes nyelvjárásokban azonban barónak mondják, pontosan úgy, ahogy az itthoni szlengben. A boltban értették, de értették a csumit is. A piját említve is tudták, miről beszélek, pedig nem vagyok egy nyelvzseni.

„Ebből lesz a gumilabda a gyerekednek, ezt nézd meg” – mondta vendéglátónk, akihez totálisan ismeretlenül állítottunk be, de ő nagyon szívesen tartott ingyenes idegenvezetést.

A kertje tele volt gumifával, mindegyiket szakszerűen meg is vágta, és a sebzésnél onnan folyt ki a friss gumi. Kerala egész India legnagyobb gumitermelője, ez egy viszonylag kis farm volt, pár dollárt kap mindig emberünk a gumiért a feldolgozótól. Az anyag már ekkor, a kezelés előtt puha, viszont igen büdös. A szabadban nem, de kézbevétel után igen.

A lakóhajón töltött éjszaka után szörnyű volt a kontraszt, amikor a mesterségesen kialakított lagúnákhoz mentünk. Az apartman hátsó ajtaján ment ki az apuka gyerekével, bevitte a tisztított zöld vízbe és úszni tanította.

Ezt a luxust az indiai felső középosztály már képes megfizetni, itt már adnak szobákat napi 150 euróért előszezonban, mi pedig abban vagyunk, mert három hete ért véget az esős évszak, és persze Galla Zsuzsa nem akart minket büntetni, hogy állandóan csuromvizesek legyünk.

Vannak dolgok persze, amik nem változnak, itt ugyanúgy kézzel esznek a szoba falai közt, mint a nagyon szegények. Indiában ez még az elegáns éttermekben is szokás, ezért is van annyi kézmosó.

Valahogy itt a torkomat csípik a fűszerek, nem pedig a szám szélét, és ez jó. Valahogy itt a fűszerestől nem fáj a gyomrom, mint otthon, ez pláne jó. Mert a kaja kiváló. A palacsinta tésztára emlékeztető pizza kár, hogy nincs itthon. Szambaszósz van, össze is lehet vetni. Egy hazai indiai étterem hasonlít a kintire, a kínai viszont nem, ezzel is szembesültem.

Az Ayurvéda mellett Keralában a kommunisták is mély gyökeret eresztettek. Tele van az egész tartomány sarló kalapácsos zászlókkal, természetesen vörös alapon. Csodásan mutatnak a pálmafák alatt. India szocialista, demokratikus köztársaság, de Keralán kívül még Nyugat-Bengáliában is nagyon erős a kommunista képviselet.

Önkényuralmi jelképeket egész biztosan sehol sem látni a világon ekkora számban, de itt a pálmafák alatt inkább szórakoztató, mintsem félelmet keltő. Itthon persze azonnal más lenne a helyzet.

Ezen a napon is vétkeztem a kőbevésett turistaszabályok ellen, megkóstoltam az utcán a limonádét. Kegyetlen volt.

Nem azért, mert szó nélkül bontották fel a szódavizet tartalmazó pepsis vagy fantás üvegeket, egy pillanatra meg is elevenedett előttem a Gettómilliomos című film.

Azért volt kegyetlen, mert sót raktam bele, aminek az ideológiája, a szervezet sópótlása kézenfekvő, ettől rettentő az íze. De megittam, nehogy gyávasággal vádoljanak, és hogy mindent elhiszek a nem turistabarát könyveknek.

Nem lehet annál jobbat kitalálni, minthogy egy hullámoktól védett, lagúnás, napsütötte vízparton tálalják fel a napi ebédet.

És ezt még lehet fokozni: a kaját az egész Keralát hirdető, bambusszal bevont hajókon kapjuk, a személyzet figyelmes, és valami rejtélyes oknál sört nem hoz ki csak négy után, de megbocsátjuk.

A hajó a kisebb lagúnákba képtelen bekanyarodni, ezért felkészültek, nem először csinálják: egy kisebb motoros csónakkal megyünk be a házak közé.

Sárga vízen megyünk, és ebből a sárga vízből isznak, ebben a vízben mosnak, mosogatnak, fürödnek. (Na ebből a tányérból azért nem ennék.)

Nekünk ehhez képest a hajón zuhanyzónk is van.

A gyerekek egyenruhában mennek iskolába, szeretik a tollakat – Kínában a kitűzőre gerjednek -, azt kértek tőlünk.

Kochi megdöbbentő hely. Ez volt az ország első kikötője, már az ókorban is kereskedtek a fűszerrel, idejártak a portugálok, spanyolok, hollandok később az angolok is innen látták az országukat. És van itt egy hatvanezres stadion, gigantikus méretekkel. Természetesen a krikett miatt telik meg, de a városban lakó kiváló idegenvezető, Sony úgy tudja, jönnek ide a futball miatt két vagy háromszáz kilométerről is. Ezeket a távokat kéretik nem az otthoni tempóban érteni, hat vagy hét órás útról beszélünk, ami a még oly futballbarát magyaroktól is nagyon szép teljesítmény. Pláne itt a nem futballőrült Indiában, ahol a futball maximum szükséges rossz.

Indiának amúgy mindössze kilenc olimpiai aranyérme van, a gyeplabdázók nyolc első helye mellett egy lövészetben. Ha viszont India komolyan veszi a sportot, nagy robbanás előtt állhat, mert az emberanyag itt is megvan, mint Kínában, a szakértelmet is kezdik becsábítani, elég csak az olimpiai ezüstérmes Csák Józsefet említeni, aki a dzsúdósokat készíti fel. Korábban pedig Szucsák László volt a sportlövőknél.

De vissza Kochira. A régi kikötő és környékének épületei pompásak, ha Észak felé fordultam, mintha Portugáliában lettem volna, ha Keletre, akkor Angliában, ha Délre Izraelben, mert arra van a zsidó negyed. Egy igazi kozmopolita hely, pazar szállodákkal, szinte valamennyi régi épület szálloda lett.

Már önmagában a portán érdemes azt kipróbálni, hogyan legyeztek a hatalmas vitorlákkal. Ez ugye a légkondi elődje, nyilván négyen-öten ezzel foglalkoztak jó száz éve.

Most már nem emberi erő hajtja, de a múltra nagyon figyelnek. Annak az embernek csupa kaland lehet az élete, aki a hálóval bekerített reggelizőnél őrködik, nehogy megtalálják a szemtelen hollók az egyetlen bejáratot és lepusztítsák a maradékot az asztalról. Ezek a szállodák nem tudatosan gyúrnak arra, hogy visszaidézzék a múltat, egyszerűen az időt itt baleset érte, a munkakörök pedig örök szilánkként itt maradtak.

Itt vannak amúgy azok a több százéves kínai halászhajók, amelyek az egész kikötő és város emblémái a fotókon. A használói aztán nem lopják a napot - nagyon korán keltek -, de nagyon keveset fogtak.

Indiában az óriásplakátok negyvenszer tíz méteresek az út mellett, a szállodákat azonban nem szokás táblázni, így a szállodákhoz közeli nyomortelepeken senki nem lepődik meg, ha sok turistát lát, mert az utca végén ott van egy elképesztő adottságokkal, csodás érintetlenül zöld környezettel, tengerparttal bíró luxusszálloda. Az egyéb nevezetességeket sem igazán táblázzák ki, így aztán amikor váratlanul nullára fékezett és befordult a busz, akkor sejtettem: megérkeztünk.

A világ legjobb Ayurvédás intézetéhez kanyarodtunk be, Galla Zsuzsától idézek. Potom tízezer euróért itt már el lehet tölteni három hetet. (Máshol értelemszerűen sokkal olcsóbb, most a Ritzről beszélünk.) Mondjuk itt tényleg meg lehet nyugodni, és meg lehet tisztulni. Nem véletlen a kiírás, magad mögött hagyod az életedet.

Zavartalanul lehet jógázni, méregteleníteni. Itt éppolyan elszántak az amerikaiak, mint oroszok, ha a terápiás hányást írja elő a doktort, akkor behúzzák azt a löttyöt, a többit inkább nem részletezem.

A telek határán volt egy kisebb folyó, sajnos, nem értették a viccet, az a folyó a Gangesz-e? Elég reménytelenül néztek rám, és az előadásokon valahogy nem is kellett attól tartanom, hogy nekem magyarázzák, hogy lehet itt meggyógyulni és ezt az életvitelt hazavinni.

Nekem ugyanakkor sikerült úgy megnyugodnom, hogy párszor leesett a fejem a jetlagtől, így a szemkontaktust eleve kerültem a doktorral.

De voltak azért éber pillanataim, és nagyjából ekkor kezdtem kapiskálni, mi itt a lényeg.

Az egyénre szabott gyógymód.

Itt nem az van, hogy ha fáj a fejed, gyorsan kapj be egy fájdalomcsillapítót. (Különböző emberekre értelemszerűen nem hathat ugyanúgy ugyanaz a gyógyszer.) Bármily hihetetlen a magyar egészségügy állapotát tekintve, itt fontos az egyén. Ha fáj a karom, nem azt kezelik, de úgy kezelik, hogy az azt kiváltó betegségnek elmúljon a tünete. És ez jó.

Valahogy ők máshogy ismerik a testet, mint az európai emberek, máshogy is néznek rá, de mégsem misztikusan.

Ami megfogott még a helyben: a kaja. Itt aztán nincs dőzsölés, legfeljebb a pálmalevél fokozza az étvágyat – erre teszik rá a kis edénykéket -, a sárgaborsó, a barna rizs, a meleg gyömbér kevésbé.

A kefirnél savanyúbb valamiből sajnos csak egy kortyot ittam, elhittem, hogy roppant egészséges, de már gyerekként hatalmas csalódást ért, ha megromlott a tej, és az aludttej ízét nem bírtam.

A kaja 300 kalória volt, a buszon kaptunk utána valami geil kekszet meg cukrot, amiben már csak ránézésre is több volt.

Ezen a napon egyébként megszegtem az útikönyvek kőtáblás törvényét: az utcán pirított mogyoróból ettem. Erre még rátett egy szúnyog, amelyik szemérmetlenül megcsípett kétszer egymás, én pedig nem szedek malária elleni gyógyszert.

Dohai átszállással közelítettük meg India legdélibb és legtisztább részét, ahol tíz emberből csak egy analfabéta, ami kiemelkedő az egész országban, és Keralában egy családnak többnyire már csak két gyereke van, őket tehát nem érinti majd sokkhatásként, ha a törvényhozás maximálja a születéseket. Ha nem is kínai módra, egy gyerekben, itt lazábbak a határok: kettőben.

Kochi repterére érkeztünk, és az út alatt folyton azon gondolkodtam, hogy a híres nagy folyami kultúrákból India még mindig a második-e jelenleg Kína mögött? Egyiptomot csak lehagyja, ha már Irakot biztosan.

Az India déli részén élőket elszipkázza a Közel-Kelet, rengetegen vállalnak munkát Katarban, Bahreinben, Dubajban. A régió fejlődésének jót is tesz mindez, pontosan tudjuk mekkora szerepe volt a Németországban dolgozó jugoszláv vendégmunkásoknak, hogy a nyolcvanas évekre az az ország lényegesen előbbre tartott, mint a szocialista tömb. A bostoni írek is rengeteg pénzt utaltak haza, hogy az otthoniak ne legyenek annyira csórók.

Itt is ez történik, ezért egyre több autót látni az utakon, nemcsak tuktukot. Bár útnak nevezni, amin haladunk, erős túlzás, már az első nap feltűnt, gyomron érezhető, mennyire kilátástalan ez a zötykölődés. Mivel szeptemberben az Európai Unióban Románia moldovai részén is átkeltem, azon az időutazáson is találkoztam a szegénységgel. Mintha Móricz árvácskáját forgatták volna, mezítláb hajtják a libákat a tízévesek. Mivel a Vaslui és Bacau közti út félelmetes, ezért nem is voltam felháborodva, amikor Indiában egyszercsak elfogyott az út Palakkadnál, nem volt túl jó hatással a pár hete véget érő esős évszak.

Az állandó dudálás pedig kifejezetten szórakoztatott. Bár elsőre nehéz megállapítani, hogy az előzésnek és a hülyevagynak más-e a dallama, mert mintha ugyanaz lenne. A „mész vissza a sávodba, mert nem férsz el” – viszont tényleg egész más.

Ezek után mindent elnyomott az élmény, az a hatvan elefánt, amelyek ugyan fákhoz voltak láncolva, mégiscsak a szabadban éltek, rendszeresen kaptak enni – focilabda méretűre gyúrták össze nekik a rizs és a banánt -, fürdették őket. Mi több, annyira idomítottak, hogy rájuk lehet szólni: szívja fel a vizet, és mossa meg a hátát. Nem cirkuszban vagyunk, még ha a népnek nagyon tetszett is, hanem szent állatoknál.

A gondozók nagyon kedvesek, tudják nagyjából, hol van Magyarország, maximum azon csodálkoztak, ha az EU-ban, akkor miért nem euróval fizetünk?

A gondozók a szent elefántok minden rezdülését ismerik, óvatosak is, mert ha ráncolják a homlokukat, akkor nincsenek jókedvükben, és akár még egy támadásra is hajlamosak. Mi nagyon nem bosszantottuk őket fel, simogathattuk.

Nem valószínű, hogy sok olyan magyar van, aki ha Indiáról hall, Kerala jut az eszébe. Sokkal inkább Delhi, Mumbai, Kalkutta, Goa, és ugyan földrajzból érettségiztem – Bihar tartomány a neve miatt rémlett is -, lövésem sem volt arról, hogy Kerala egyáltalán India része. Pedig az.

Az Isten saját országaként említi meg szerényen valamennyi útikönyv. Van még pár ilyen régió, amelyiket jókedvében teremtette az Isten, amelyik semmi máshoz, csak a Paradicsomhoz, satöbbi. Jól tudjuk: van Észak vagy Kelet Velencéje is, no meg Ázsiáé.

Kerala mindemellett az Ayurvéda központja is, erről sem volt sok fogalmam, igaz annyira nem okoltam ezért magamat, mert mikor védőoltást (hastífusz, hepatitisz) kértem, az orvos is nézett tanácstalanul, miről beszélek, jóllehet – mint később kiderült számomra - az ayurvédikus orvoslás a gyógyítás egyik ága, több mint ötezer éves. Gyorsan írjuk is ide: az Élet tudományát jelenti, ezt is valamennyi valamire való útikönyv közli velünk.

Az Ayurvéda hazai nagykövete, Galla Zsuzsa gondolta úgy, szervez ide egy túrát, nézzük meg, milyen ez a régió, hogy nem véletlenül nevezik annak ezt a tartományt, aminek, hogy van itt elefánt és tigris, elképesztő tengerpart, de vannak nagy hegyek is, tövükben őserdei növényzettel. Megvan itt tehát minden ahhoz, hogy jól érezhessük magunkat.

Pláne, ha még kapunk egy szuper ayurvédikus masszázst, igazit, nem csak annak mondottat. Az Ayurveda nevével kábé annyian visszaéltek eddig, mint a Lacoste-jellel, ennek megfelelően kicsit le is járatták, pedig az arrafelé tényleg tudomány, orvosai kilenc éven át tanulnak.

Elindultunk.

Az ottani rizscséplésről egy kép ízelítőnek, a kocsikat várják: