Dohai átszállással közelítettük meg India legdélibb és legtisztább részét, ahol tíz emberből csak egy analfabéta, ami kiemelkedő az egész országban, és Keralában egy családnak többnyire már csak két gyereke van, őket tehát nem érinti majd sokkhatásként, ha a törvényhozás maximálja a születéseket. Ha nem is kínai módra, egy gyerekben, itt lazábbak a határok: kettőben.
Kochi repterére érkeztünk, és az út alatt folyton azon gondolkodtam, hogy a híres nagy folyami kultúrákból India még mindig a második-e jelenleg Kína mögött? Egyiptomot csak lehagyja, ha már Irakot biztosan.
Az India déli részén élőket elszipkázza a Közel-Kelet, rengetegen vállalnak munkát Katarban, Bahreinben, Dubajban. A régió fejlődésének jót is tesz mindez, pontosan tudjuk mekkora szerepe volt a Németországban dolgozó jugoszláv vendégmunkásoknak, hogy a nyolcvanas évekre az az ország lényegesen előbbre tartott, mint a szocialista tömb. A bostoni írek is rengeteg pénzt utaltak haza, hogy az otthoniak ne legyenek annyira csórók.
Itt is ez történik, ezért egyre több autót látni az utakon, nemcsak tuktukot. Bár útnak nevezni, amin haladunk, erős túlzás, már az első nap feltűnt, gyomron érezhető, mennyire kilátástalan ez a zötykölődés. Mivel szeptemberben az Európai Unióban Románia moldovai részén is átkeltem, azon az időutazáson is találkoztam a szegénységgel. Mintha Móricz árvácskáját forgatták volna, mezítláb hajtják a libákat a tízévesek. Mivel a Vaslui és Bacau közti út félelmetes, ezért nem is voltam felháborodva, amikor Indiában egyszercsak elfogyott az út Palakkadnál, nem volt túl jó hatással a pár hete véget érő esős évszak.
Az állandó dudálás pedig kifejezetten szórakoztatott. Bár elsőre nehéz megállapítani, hogy az előzésnek és a hülyevagynak más-e a dallama, mert mintha ugyanaz lenne. A „mész vissza a sávodba, mert nem férsz el” – viszont tényleg egész más.
Ezek után mindent elnyomott az élmény, az a hatvan elefánt, amelyek ugyan fákhoz voltak láncolva, mégiscsak a szabadban éltek, rendszeresen kaptak enni – focilabda méretűre gyúrták össze nekik a rizs és a banánt -, fürdették őket. Mi több, annyira idomítottak, hogy rájuk lehet szólni: szívja fel a vizet, és mossa meg a hátát. Nem cirkuszban vagyunk, még ha a népnek nagyon tetszett is, hanem szent állatoknál.
A gondozók nagyon kedvesek, tudják nagyjából, hol van Magyarország, maximum azon csodálkoztak, ha az EU-ban, akkor miért nem euróval fizetünk?
A gondozók a szent elefántok minden rezdülését ismerik, óvatosak is, mert ha ráncolják a homlokukat, akkor nincsenek jókedvükben, és akár még egy támadásra is hajlamosak. Mi nagyon nem bosszantottuk őket fel, simogathattuk.
